Sok férfi -ahogyan persze nő is- jut el –ha előbb nem, de általában- élete közepe táján odáig, hogy szinte a „semmiből” előjön benne egyfajta „erőtlenség”, „hiábavalóság” érzése. Mintha elveszett volna a cél: „merre is menjek tovább, mit tegyek, hogy jól érezzem magam?”
Mi lehet ennek a hátterében?
Az egyik, ami eszembe jut: az „élet közepi válság”-nak neveznek. Az élet felénél a visszatekintés „mérlege” lehet „negatív” a tervekhez képest. Pl.: „Bár van házam/lakásom, autóm, munkám, gyerekeim stb. de nem vagyok boldog/elégedett. Az nem lehet, hogy egész további életemben csak dolgozom és kész. Családot alapítottam, de nem úgy sikerült, ahogy elterveztem…Eddig volt miért, kiért küzdenem, de összességében nem tudom, hogyan/mivel/kivel töltsem életem második felét!? Mi is a célja az életemnek?”.
Ez egyfajta csalódottság, amire válaszként legtöbbször jön a körülmények megváltoztatása. Pl. a válás –a másik a hibás: nem is olyan, mint amilyen volt, amilyennek szeretném-, új nő –izgalom, szerelem-, az új kocsi/motor, az új hobbi stb., ami ideig-óráig enyhíti a feszültséget, de valódi elégedettséget ezek a külső változtatások nem szoktak hozni…
De miért nem?
Egy szinttel „mélyebbre menve”: a „férfivé válás folyamata”, amit a mai modern társadalmi berendezkedés nem feltétlenül támogat.
Ha megnézzük, a gyerekeket születésétől jórészt nők nevelik. A válások miatt az anya sokszor marad egyedül, az óvodában 99%-ban óvónők vannak, az általános iskolában tanítónők és később is a tanárok nagy része nő. Ennek tágabb összefüggéseit, okait hosszan lehetne fejtegetni, itt most csak, mint „tényeket” említem.
Ebből egyrészt az következik, hogy a fiúgyermek előtt kevés valódi –közvetlen- férfi minta van. Ilyenkor nagyobb hangsúlyt kapnak a távoli, közvetlenül nem megtapasztalható minták: sztárok, munkahelyi, politikai vezetők stb. akiket csak bizonyos aspektusból tapasztalhatunk meg. Ezek (férfi)képek, „imidzsek”, amiket láttatnak, nem a valóságosak, hanem az aktuális kornak/társadalmi helyzetnek megfelelően felépített szerepek: ideálisak.
Ez okozhat a lélekben olyan érzéseket, hogy: „én sosem lehetek olyan erős/gazdag/sikeres/sármos stb. mint ő”, ergo: nem vagyok férfi.
Ehhez kapcsolódik ez európai kultúrkörben: egyfajta társadalmi és kulturális hatás, elvárás, „szokás” is, miszerint: az intézményes tanulás –ami inkább legyen főiskola/egyetem, mintsem szakmunkás iskola- után az ifjú menjen dolgozni, legyen sikeres, „csináljon karriert”, de ezzel együtt alapítson családot is.
Tehát vagy nem, vagy viszonylag kevés idő telik el a szülői családból való kikerülés valamint a másik: a saját család alapítása között. Vagyis a férfi léleknek nincs ideje, lehetősége, tere megtapasztalnia önmagát.
Ha belegondolunk, minden „primitív társadalomban”, –értsd: természet közeli- közösségben volt/van férfivé avatási szertartás, (érési) folyamat, amelyeknek fő közös vonása az, hogy az ifjút kiveszik a biztonságot nyújtó családi körülmények közül, próbáknak vetik alá, amiben lehetősége van megtapasztalni saját erejét, felfedezheti külső és belső korlátait, megküzdhet külső-belső „ellenségeivel”, félelmeivel. Majd ha ez sikerül, akkor ezzel a megtapasztalt, megszilárdult erővel, „új identitással” léphet be a férfiak világába, ahol jogokat és lehetőséget kap arra, hogy elkezdje a saját életét: családot alapítson, beleszóljon a közösségének életébe, gyarapításába.
Ennek a modern társadalmakban is volt hagyománya, pl.: a katonaévek, vagy az inaskodás évei egy mester mellett, ahol megfelelő irányítás, és keretek között megtanulhatta a mesterségének fortélyait. De egyeseknek lehetősége volt európai tanulmányi útra menni, „világot látni”, több országban, helyen tanulni, dolgozni, gyakorolni, tapasztalatokat szerezni. Ezek után visszatérve a „saját mester munka” elkészítése volt a folyamat vége, ami szintén az önállósodásnak, felnőtté válásnak is egyfajta szimbóluma.
Sajnos ez a rendkívül fontos rész a XXI. században –legalábbis Magyarországon- jórészt kimarad férfiak többségének életéből.
(Közbevetem, hogy: lényeges hatása van annak a folyamatnak is, hogy a fizikai munka leértékelődött a szellemi munkával szemben, előtérbe került a „könnyen, gyorsan, „ügyeskedve” sok pénzt szerezni” szemlélete a „becsülettel megdolgozni a javakért” szemlélethez képest. Akinek erre nincs lehetősége, az könnyen érezheti magát: ügyetlennek, sikertelennek, „alacsonyabb rendűnek”)
Visszatérve az előbb kezdett gondolatmenethez: a fentiek miatt a férfi kénytelen még nem teljesen érett lélekkel belevágni az apai, családfői szerepbe, és abban is párhuzamosan helytállni.
Az elején, még sokakat visz a lendület, a célok húzó ereje, a lelkesedés, de hosszabb távon előjönnek a problémák, mert a nem teljesen „megszilárdult” lélek –identitás- „szétfeszül” az elvárások, a többfelé megfelelés „kényszere” között.
Alap kérdésként merül fel, hogy: „Mikor vagyok jó apa/férj: ha sokat dolgozom, amivel megteremtem az anyagi biztonságot, vagy ha többet vagyok a feleségemmel, gyereke(i)mmel? Ha többet vagyok velük, akkor az anyagiak válhatnak bizonytalanná…hogy csináljam egyszerre mindkettőt jól?”.
Még egy lépéssel mélyebbre menve: a következő, ami eszembe jutott, hogy a „depis hangulat”, „lelki erőtlenség” érzése, vagy súlyosabb esetekben a depresszió, jöhet elfojtott indulatokból, haragból, dühből is. Ezek az indulatok rendkívül nagy erőt képviselnek, így elfojtásukhoz, „lent tartásukhoz” is rendkívül nagy erő kell, amiben lelkileg „el lehet fáradni”. Az is hozzájárul a negatív hangulathoz, ezzel „fallal”, vagy „fedővel” nem csak a rossz érzések maradnak lent, hanem elzáródnak a jó érzések is. Beáll egyfajta „nihil”: „nem érzek semmit, nincs kedvem semmihez” állapot.
Egy példa, hogy mire is gondolok: ha egy fiú gyermek kezdettől azt érzi az édesapjától, hogy az nem tud vele mit kezdeni, nem fogadja el, nem tanítgatja, nem foglalkozik vele a korának megfelelő, támogató módon, vagy netán fizikailag/lelkileg bántja, akkor mindent megpróbál, hogy megkapja. Jól viselkedik, vagy éppen rosszalkodik. De mivel újra és újra átéli, hogy nem kapja meg amit szeretne, egyre „extrémebb” módon próbálja magára felhívni magára a figyelmet, ami fokozhatja az elutasítást/büntetést az apa részéről. Ördögi körbe kerülnek.
Így egyrészt a gyermek lelkében ott marad egyfajta mély sóvárgás, hogy megkapja az elfogadást, hogy apja büszke legyen rá, de már nem marad eszköze rá: eltávolodik, „világgá megy”.
A sóvárgás mellett persze nagyon dühös is rá. Ezt a dühöt viszont egyből el is fojtja, mert egy kicsi (~3 év körüli) gyermek gondolkodása, fantáziája még úgy működik, hogy amit ő érez/gondol, az megvalósul. Valamit azt is hiszi, hogy a szülő pontosan érzi/tudja, hogy mit gondol ő. Tehát egyből bűntudata is lesz a saját „pusztító” dühe miatt, ezért el kell fojtania ahhoz, hogy nehogy megtörténjen, hiszen: „mi lesz velem így, nem pusztíthatom el azt, akitől a létem függ”.
Ami ezt a folyamatot erősítheti, hogy a gyermek ebben a korban természetes módon „isteníti” a szüleit, az ő szemében: tévedhetetlenek. Így ha ők rosszul bánnak vele, nem azt gondolja, hogy a szülei rosszak, hanem azt, hogy: „ha rosszul bánnak velem, akkor biztosan velem van a baj, megérdemlem”. Fokozatosan elkezdi elfogadni és azzal azonosulni, hogy: „rossz/bűnös vagyok”.
Ezekkel a kavarodó, olykor egymásnak ellentmondó érzésekkel kezd felnőni: „Velem valami baj van, nem vagyok jó,/elfogadható, nem vagyok szerethető”. Ez később sajáttá, belső lélekrésszé: szülői „én-résszé” válik, amitől a személyiség „büntető, kritikus” lesz önmagával szemben is, képtelen elfogadni a jót, a kedvességet, mert az a meggyőződése alakult ki, hogy: „nem érdemlem meg”.
De ezzel együtt, a hiány miatt ott marad az a késztetés is, hogy „csakazértis”! Elkezd „túlkompenzálni”, mindent bevetni, hogy kivívja szülei és/vagy a környezete elismerését, amit ha megkap –elvileg– azt bizonyítaná, hogy: „mégis csak jó, szerethető vagyok”. Pl. elkezd nagyon jól tanulni/sportolni vagy magas, vezetői pozíciókat megcélozni stb.
Azért írtam, hogy „elvileg”, mert a lélekben kialakult hiány sosem tud feltöltődni csupán a külső visszajelzésektől. Olyan, mint egy „fekete lyuk”, bármennyit is kap, ugyan időlegesen enyhül a hiány, de végül mindig marad a mély sóvárgás, elégedetlenség.
Hogy a férfinek ez a negatív hit/hiedelem rendszere „felülíródjon”, folyamatos pozitív megerősítésre van/lenne szükség, amiben –a negatívhoz hasonlóan- ez a külső elfogadás fokozatosan belsővé válik: képesség válik önmagát elfogadni, szeretni.
Viszont ez ritkán tud megvalósulni –ahogy fent is írtam: „nem hiszi el”- a hétköznapi életben, mert rendkívül nagy terhet ró a másikra. Sok párkapcsolat emiatt megy tönkre, mert még ha másik fél alapvetően szerető, elnéző, megbocsájtó is, egy ilyen mélyen beégett sémával szemben egy idő után „elfárad”. Ehhez járul hozzá az is, hogy egy ilyen „sérült lelkű” férfi nagyon nehezen tud adni –mivel neki is hiánya van- nem képes szeretni, kritikus, és sokszor kegyetlen, büntető a másikkal szemben is, ami nem bírható sokáig.
Ilyen esetekben a kapcsolat „terhelése helyett”, érdemes szakembertől –pszichológus, pszichiáter, mentálhigiénés szakember stb.- segítségét kérni aki képes –ha a tanult módszerek nem csak a fejében, hanem már sajátjaként élnek benne, és önismeretben is tart ott- megfelelő teret, és egyben megoldást is tud nyújtani a lélek gyógyulásához. Hiszen ezek a „lelki sebek” a fizikai sebekhez hasonlóan képesek meggyógyulni, a nem megfelelően rögzült sémák, meggyőződések felülírhatóak, „újrafogalmazhatóak”.
