Abszolút igaz történet alapján:
Anna baby belépője…
2015.02.09 reggel…
A 37. hétben, terhességi rutin ellenőrzések „akadály-versenyére” indultunk, aminek az első állomása a CTG vizsgálat volt. A vérnyomás teszt eredménye: 184/87. „Ej, volt már jobb is” gondoltuk, úgyhogy sajnos: ez bukta, egyből a „következő vész-állomásra utalva” -> telefon a szülészorvosnak, hogy gond lehet. Ő már amúgy is várt minket a következő „ellenőrzési ponton”: a 37. heti szokásoson, így az önmagában nem növelte az én vérnyomásomat, hogy előre verekedjük magunkat a rendelőintézetben…
A kocsiban odafelé méltatlankodtam, hogy: „persze, megint okoskodnak az okosok…mert egy kis vérnyomás emelkedés miatt mit kell aggódni”…Párom amúgy semmit nem érzett ebből, teljesen jól volt addig, amíg nem kezdték el ezzel paráztatni…
A doki „ráultrahangolódott” a baby-re, mindent rendben talált, a vérnyomás itt még gyengében sikerült: 197/91…nem sikerül a formaidőzítés…van ilyen.
A doki ennyire nem volt vicces kedvében: „akkor irány a kórház -> császár”. De miért is? „Terhességi toxémia”- mondta a doki és még hozzátette, hogy ő sejtette, hogy esélyes lesz, de nem akart minket előre izgatni…Rendes tőle…inkább sokkolt egyszerre.
Először nem fogtam fel…Mi a gond? Végig jártunk mindenféle vizsgálatra, minden oké volt. Párom most is jól van, ebből a brutál várnyomásból sem érez semmit, baby is jól van…
És akkor ez most azt jelenti, hogy egy hónappal korábban jön, meg hogy nem lesz szülés, igazi, hanem: Mű-tét???
Izgulni kezdtem…lehet, hogy mégis gond lesz? Az nem lehet…
Közben a doki telefonált a kórházba a szülésznőnek: kuncsaft jön, előké-szülni…Jön ő is, mire készen állunk…
Készen állunk? Hát…Hazamentünk pakolni…Érkezünk a kórházba.
Már ismerősök voltunk, mert –mint utólag jól látszik nem véletlenül- nem sokkal előtte voltunk „spanolni” a „szül-észnővel” (okos volt, na). Már akkor is nagyon szimpatikus, emberi volt. Korrekten mesélt mindenről: külön szobáról, „epi-brutáltról”, hitekről-tévhitekről. Kifinomult „mentálos-lelki-szemeim, csápjaim” és a még megmaradt józan eszem is azt mondta: ő egy hiteles ember…
Szóval ő laza volt, kedves. Oldott is a feszkón. 11 óra felé párom már feküdt is az ágyra. Mivel az egészségügyben sok a félős –nem bíznak magukban- mindent mérnek, ellenőriznek, korlátok közé szorítanak, így ő is kapott a hasára érzékelőket, vérnyomás csökkentőt, infúziót…Tőlem is féltek, így vennem kellett egy AUTOMATÁBÓL műtős cuccot…(hihetetlen, hogy erre is van gép…).
Így néztem ki:
Szerintem így sokkal félelmetesebb voltam, mint civilben. Mindegy, a lényeg, hogy az egészségügyi személyzet biztonságban érezze magát, mert nincs rosszabb annál, ha ők idegesek…
13:00 óra felé meg is érkezett a Főorvos Úr. Na, ő nem nyugodott meg se a látványomtól, se a szül-észnő gondos előkészítésétől, egyből „le…szással” kezdte nekem: „azt mondtam, hogy egyből kórház, nem azt, hogy még hazamehetnek pakolni…és ha leválik a méhlepény?”.
De nem vált le…mind ahogy ha éppen nem a rutin vizsgálatra megyünk, akkor senki nem veszi észre a magas vérnyomást sem, mert semmilyen érzékelhető tünete nem volt…Tehát: nem ez a plusz fél óra volt a döntő…
Nem baj, láttam, hogy feszült, gondoltam így legalább kiadta magából, akkor már csak jobban lesz a műtét közben…Na, meghát nem véletlenül fő-orvos (“fő” az vajon a “mit csinál?”a “milyen?”, vagy a “mekkora?” kérdésre válaszol???): reméltem, hogy a műtős eszközöket jobban kezeli, mint az embereket, meg a saját lelki gondjait…
Mert már mikor a magán rendelőjébe jártunk rendszeres vizsgálatokra –alkalmanként 14.000-ért- akkor is megfigyeltem, hogy nem tud mit kezdeni élete problémáival. Ahányszor találkoztunk, annak a 15 percnek, amit nála töltöttünk –ugye azért, hogy a párommal és a baby-vel foglalkozzon- az idő 98%-át panaszkodással töltötte „sanyarú sorsáról”: milyen sokat dolgozik, milyen körülmények között…milyen hülye xy szülész, orvos…Na, de a maradék pár percben azért válaszolt is a kérdéseinkre…
Gondoltam: én sokkal kevesebb pénzért is elvállalnám, és lelkesen meghallgatnám a lelki problémáit, sőt segítenék is neki. Sőt: én a magam lelki gondjairól egy szót sem szólnék abban a VALÓBAN 1 órában, amíg nálam van…mert ugye nem azért fizet…
Sokszor voltam ezen a határon, hogy mindezt amolyan rendesen a -nem kis- arcába vágom, de: a párom bízott benne, a szakértelmében. Őt nem zavarta, hogy panaszkodik. És ugye nem az a lényeg, hogy én jól érezzem magam, hanem az, hogy ő…Nem? De…
Nos, ott tartottunk, hogy a doki megszabadult aktuális feszültségétől –és tényleg: aztán viccelődött a kollégákkal- öltözött (megj. az ő ruhája sokkal menőbb volt, mint az én automatásom…), bemosakodott…
14:20: A „hintó” begördült a „születés szentélyébe”, csak itt nem felment, hanem le a függöny: csak nyaktól felfelé láthattam a párom. Vidám volt a hangulat a függöny mögött, a párom is mosolygott, amit csak kétszer tört meg hányinger, amire egyből kapta az injekciót vénába, amitől azonnal el is múlt. (hol tart ma már a tudomány…!?).
Én jól bírom a vért, a szagokat és mindent, de akkor és ott azért kezdem rosszul érezni magam…Nem fizikailag, hanem: a hangok, az, hogy a párom „rángatják”…becsukja a szemét…mosolyog… „Nyugi, nem érzek semmit…” –mondja…ja…én igen –gondolom közben: tényleg így kell megszületnie egy gyereknek???…de az események gyorsan peregnek, nincs idő filozofálni, mert: 14:52 ITT VAN Ő. A doki első szava: „na, itt ez a csinibaba”…És bár ruhája csak egy nagy vászonlepedő, kireppen a függöny mögül…és:
Azta!!! Micsoda gyönyörűség!!! Arra eszmélek, hogy a nővér szól: „na, apuka, nem fotóz?”… „ja de…”:
Az első csók (kattintásra animáció nyílik)
Folyt. köv.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: